Volt szerencsém látni Lukácsy György filmjét, az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója című alkotást
Nem az 56 utáni megtorlós-vérengzős kor volt ez, hanem már az a Magyarország, melyhez a mai közelebb van, mint az 56 utáni vérengzős.
A február 22-én mozikba kerülő Lefkovicsék gyászolnak az utóbbi idő legviccesebb, legkedvesebb magyar filmje lett. A rendező Breier Ádámot kérdeztük.
Az volt a cél, hogy a szokásos nyomasztás helyett végre egy szívből szerethető magyar film szülessen?
Ezt így nem fogalmaztam meg előzetesen. Egyszerűen csak magamból indultam ki, én miket szeretek nézni.
És miket?
Általában azokat a mozikat, amelyek félúton vannak a nagyon kommersz és a „vérművész” alkotások között, és éppúgy lehet rajtuk nevetni, mint sírni. Vagyis mélyebbek, mint a csak a felületen mozgó, kommersz vígjátékok, de azért közelharcot sem kell vívni azért, hogy az ember végigverekedje magát rajtuk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szeretem a művészfilmeket, inkább az öncélúsággal szokott bajom lenni. Mondjuk az is igaz, hogy gyerekkoromban, magamtól inkább a vígjátékok vonzottak. Aztán az első sikertelen főiskolai felvételim után egy évig ültem a Szabó Ervin-könyvtárban, és reggeltől estig csak a lemaradásaimat pótoltam, művészfilmeket és színházi közvetítéseket néztem. De az igazi kedvenceim az olyan típusú alkotók munkái, mint Billy Wilder vagy Miloš Forman. Amikor arról álmodoztam, hogy egyszer filmrendező leszek, olyanná szerettem volna válni, mint ők.